Ez a blogbejegyzés azokat a filozófiai kihívásokat vizsgálja, amelyekkel az állati érzőelmélet és az állatjogi elmélet szembesül a vadon élő ragadozók magyarázata során, mélyrehatóan feltárva az emberi beavatkozás és az etikai felelősség határait.
Az állati érzékenység elmélete szerint az állatok pontosan azért érdemelnek etikai megfontolást, mert képesek örömet és fájdalmat megtapasztalni. Az állatjogi elmélet eközben azt állítja, hogy az állatok veleszületett jogokkal rendelkeznek – például az élethez és a szenvedéstől való mentességhez való joggal –, és ezért etikai megfontolás tárgyát kell képezniük. E két elmélet szélsőséges vonatkozásaiig való eljutás azonban új etikai problémákat vet fel. A ragadozókkal kapcsolatos kritika leginkább ezeket a kérdéseket emeli ki.
Az emberek régóta hasznosítják az állatokat különféle módokon, például élelemszerzésre vagy ruházat előállítására, de nem az emberek az egyetlen lények, akik fájdalmat okoznak az állatoknak, vagy megsértik jogaikat. A vadon élő ragadozók kegyetlenül vadásznak a zsákmányállatokra is, hogy megegyék azokat. A zsákmányállatok által ebben az összefüggésben érzett fájdalom sokkal nagyobb lehet, mint az állatok által a levágás során elszenvedett fájdalom. Az állati jogok megsértésének kérdése hasonlóképpen magyarázható. Ha az emberi húsevés vagy az állatkísérletek helytelenek, mert szenvedést okoznak vagy jogokat sértenek, akkor a vadon élő állatok ragadozásának is helytelennek kell lennie, mivel szenvedést okoz a zsákmányállatoknak és sérti jogaikat. Azon elv alkalmazásával, hogy a helytelenséget ki kell javítani, arra a következtetésre juthatunk, hogy az emberi húsevést meg kell akadályozni. Ennek ellenére abszurd azt állítani, hogy magát az állati ragadozást meg kell állítani. Például az oroszlánok zebrák elfogásának és megevésének megakadályozása meghaladja a képességeinket. Még ha technikailag lehetséges is lenne, egy ilyen beavatkozás megzavarná a természetes rendet, és ezért helytelen. Továbbá, maga az a tény, hogy az állati érzékelés elmélete és az állatjogok elmélete túlzott kötelezettséget jelenthet még a vadon élő állatok ragadozásának megakadályozására is, elegendő alapot szolgáltat ezen elméletek kritikájára.
Az állatok érzékelésének elmélete az etikai konzekvencializmuson alapul. Az etikai konzekvencializmus szerint egy cselekvés helyességét vagy helytelenségét az általa kiváltott következmények alapján kell értékelni. Az utilitarizmus, az etikai konzekvencializmus egy tipikus formája szerint egy cselekvés hasznossága – vagyis az, hogy maximalizálja-e az örömöt – válik a központi kritériummá ebben az értékelésben. Itt a hasznosságot az öröm teljes mennyiségeként számítják ki, levonva a várhatóan bekövetkező fájdalom teljes mennyiségét. Arra a kritikára, miszerint az állatok érzékelésének elmélete olyan kötelezettségeket ró, mint a ragadozók megelőzése, az utilitarista válasz a következő: egy ilyen ökológiai változás által kiváltott szenvedés teljes mennyisége messze meghaladná a zsákmányállatok védelmével a ragadozók eltávolításával elért teljes öröm mennyiségét. Ezért az emberek teljesítik kötelességüket azzal, hogy tartózkodnak az állatok ok nélküli megölésétől vagy bántalmazásától, és nincs kötelezettség az állatok viselkedésének szabályozására.
Az utilitarizmuson alapuló állati érzelemelmélet azonban nem bizonyítja tökéletesen, hogy a predátorozás megelőzése nem lehet emberi kötelesség. A technológiai fejlődés egyre inkább megkönnyíti az emberi beavatkozást a predátorozási forgatókönyvekbe, megteremtve annak a lehetőségét, hogy a teljes várható élvezet valójában meghaladja a teljes szenvedést. Az állati érzelemelmélet hasznossági számításai szerint, amely a teljes élvezet maximalizálását hirdeti, a predátorozás megelőzése továbbra is levezethető az emberek által végrehajtandó kötelességként.
Eközben az állatjogi elmélet a deontológiai etikán alapul, amely szerint a cselekedeteket eredendő természetük – például a kötelességek teljesítése – alapján kell értékelni, nem pedig a következményeik alapján. A deontológiában, a deontológiai etika egy tipikus formájában, egy cselekvés erkölcsösségét az határozza meg, hogy a cselekvő megfelelően teljesítette-e a kötelességeit. Arra a kritikára, miszerint az állatjogi elmélet olyan kötelezettségeket ró, mint a ragadozók megelőzése, a deontológusok a következő választ adják: Az erkölcsi cselekvők képesek szabályozni és számot adni cselekedeteikről, míg az erkölcstelen nem cselekvők, mint például a ragadozó állatok, nem rendelkeznek ezzel a képességgel. Ahhoz, hogy egy entitás kötelezettséget viseljen, rendelkeznie kell a kötelezettség teljesítésének képességével.
Mivel az erkölcsi passzívok nem tudják erkölcsi normák szerint szabályozni cselekedeteiket, nincsenek kötelezettségeik. Bár az állati jogok mind az emberi húsevésben, mind az állati ragadozásban sérülnek, az állatok nem képesek cselekedeteik irányítására, így nem kötelesek tartózkodni más állatok fogyasztásától. Ebből következik, hogy az embereknek nincs kötelezettségük megakadályozni, hogy egy oroszlán zebrára vadásszon.
Az állatjogi elmélet deontológián alapuló elmélete azonban nem ad pontos választ a ragadozókkal kapcsolatos alapvető kritikára. A ragadozók megelőzésével kapcsolatos kritika lényege nem az, hogy az oroszlánnak kötelessége-e abbahagyni a szarvasok megevését, hanem az, hogy kötelességünk-e megakadályozni. Például, ahogy egy gyerek, aki szórakozásból kínoz egy macskát, erkölcsileg passzív cselekvő, és így nincs kötelessége megállítani a viselkedést, ugyanúgy nem mondható, hogy a gyermek szüleinek sincs kötelességük megakadályozni azt. Végső soron ez azt a korlátot mutatja, hogy az állatjogi elmélet a ragadozók kritikájának teljes megértése nélkül fejti ki a vitáját. És ez a kérdés továbbra is kulcsfontosságú vitapont a kortárs állatetikai vitákban.
