Ez a blogbejegyzés azt vizsgálja, hogy a videós bírálati technológia fejlődése felválthatja-e a játékvezetők szerepét, és milyen változások következnek be az igazságosság és a tekintély terén.
A mai tudományos technológia napról napra fejlődik, és mélyen behatolt a modern társadalomba. Ilyen például a nagy sebességű kameratechnológia, amely a sportágakban a másodperc töredékéig tartó pillanatokat rögzíti, amelyeket az emberi szem nehezen tud megítélni, segítve a pontos döntéseket. Olyan döntéseknél, mint a 100 méteres pályarangsorolás, legyen szó akár egy ütésről küzdősportokban, akár a tenisz vonaláról – olyan helyzetekben, ahol az emberi szem egyszerűen nem képes különbséget tenni –, a felülvizsgálati technológia olyan megbízhatósági szintet biztosít, amelyet egyetlen játékvezető sem tud felülmúlni. Ez a technológia ma már kulcsszerepet játszik azon túl, hogy egyszerű eszköz, biztosítja a sportban a tisztaságot, és jobb nézői élményt nyújt a nézőknek.
Mégis, annak ellenére, hogy rendelkezésre áll ez a technológia, amely pontosabb és gyorsabb az ítélethozatalban, mint az emberek, a legtöbb helyzetet továbbra is a játékvezetők irányítják. Ez azért lehet, mert a technológia még nem elég fejlett ahhoz, hogy függetlenül megállapítsa, történt-e szabálysértés. De mi van, ha a gépi tanuláson alapuló mesterséges intelligencia kutatásának újbóli fellendülése miatt ez a technológia a közeljövőben elég intelligenssé válik ahhoz, hogy teljesen felváltsa a játékvezetőket? Ha egy ilyen technológia megvalósíthatóvá válik, vajon a játékvezetők valóban szükségtelenné válnak? Ez a kérdés mélyebb filozófiai vitát igényel arról, hogy a tudomány és a technológia milyen mértékben helyettesítheti az emberi szerepeket.
Mielőtt megválaszolnánk ezt a kérdést, vizsgáljuk meg, hogy mi is a tudomány és a technológia, és konkrétan a mérnöki tudományok. A mérnöki tudományok azért fejlődtek, hogy megoldják a mindennapi élet kellemetlenségeit, és kényelmesebb és hatékonyabb életet teremtsenek. A telefon lehetővé tette a nagy távolságokon átívelő beszélgetéseket. Majd, ahogy a mobiltelefonoktól az okostelefonokig haladtunk, számtalan mérnök fáradhatatlanul dolgozott a hívások minőségének javításán és az adatátviteli sebesség növelésén. E folyamat során a mérnöki tudományok nemcsak a problémák megoldásának eszközeként szolgáltak, hanem létfontosságú erőként is, amely az emberi életet a nagyobb fejlődés felé terelte. Hasonlóképpen a sportban is, a videós visszajátszási technológia fejlődött, hogy olyan pillanatokat is rögzítsen, amelyeket az emberi szem nem tud követni. Ez rendkívül erős támogatást nyújt a bírói döntésekhez, és megakadályozza a felesleges vitákat.
Ennek következtében csökkentek a játékmenet zavarai, ami csökkenti a játékvezetők terheit a döntések meghozatalában, lehetővé teszi a nézők számára a játék gördülékenyebb közvetítését, és a játékosoknak elkerülhetőek a felesleges veszekedések. Ez jelentősen hozzájárul a sport tiszta versenyszellemének fenntartásához is. De vajon ez a technológiai fejlődés megoldhat-e minden problémát? Minél jobban fejlődik a technológia, annál inkább azon gondolkodunk, hogy mennyire tudjuk helyettesíteni az emberi ítélőképességet és érzelmeket.
De meddig fejlődhet és meddig kellene fejlődnie ennek a mérnöki munkának? A legújabb technológiák olyan sokat fejlődtek, hogy felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e további fejlesztésre. Eddig a mérnöki technológia olyan feladatokat váltott fel, amelyek nem voltak hatékonyak, szükségtelenek vagy veszélyesek voltak az emberek számára. De a jövőbeli fejlesztések akár olyan feladatokat is felválthatnak, amelyeket az embereknek kellene elvégezniük, vagy akár olyan feladatokat is, amelyeket az emberek szeretnének elvégezni. Mi történik, amikor a gépek végzik el azokat a feladatokat, amelyeket eredetileg embereknek szántak? El kell gondolkodnunk azon, hogy vajon ez a technológiai fejlődés valóban az emberiséget szolgálja-e, vagy az embereket annak alárendeltjeivé teszi.
A játékvezetők számára a videós bírálatok legnagyobb előnye, hogy többé nem ők viselik a felelősséget a félreérthető döntésekért. Más szóval, a felelősség, amelynek jogosan a játék legfelsőbb hatóságát kellene megilletnie, egy élettelen tárgyra – egy gépre – hárul, amelyet nem lehet felelősségre vonni. Bár igaz, hogy a bírálatok még mindig sok hibát tartalmaznak, és a költségkorlátok megakadályozzák a nagy teljesítményű kamerák túlzott használatát, ami azt jelenti, hogy a gép megbízhatósága nem abszolút, nincs garancia arra, hogy ez így is marad.
Ez felveti annak a lehetőségét, hogy egy sportesemény lefolyásának irányításáért a felelősség teljes mértékben az emberekről a gépekre hárulhat. Ez nemcsak a felelősség, hanem a hatáskör teljes átruházását is jelenti. Ez a folyamat arra késztet minket, hogy újragondoljuk a játékvezető szerepét: túlmutat a szabályok puszta alkalmazásán, és magában foglalja az emberi ítélőképesség és a pártatlanság fenntartásának kulcsfontosságú funkcióját is.
Nem számít, mennyire abszolút egy személy hatalma, akkor is ember. De ha az abszolút hatalom a gépek birodalmává válik – más szóval, ha a rendszerek uralják az embereket –, mi lesz az emberi létezés értelmével? A „Szép új világ” egy olyan világot ábrázol, ahol minden életet „a rendszer” irányít. Ott az emberek kizárólag a rendszer fogaskerekeiként léteznek, születésükkor explicit szerepeket kapnak, és folyamatos indoktrináció alatt élnek. Következésképpen a konfliktusok globálisan megszűnnek – nincsenek háborúk, nincsenek frusztrációk, nincsenek igazságtalanságok. Minden kizárólag a rendszeren keresztül áramlik. Az, hogy az emberek valóban vágynak-e egy ilyen világra, személyenként változó. És talán a regény szerzője, Aldous Huxley, kínált egy választ erre a kérdésre? A regényben szereplő emberek kérdés és aggodalom nélkül élnek, csak a pillanatnyi örömre és stabilitásra gondolnak. Az a szándék, hogy egy ilyen világot disztópiaként ábrázoljanak, abból a tényből fakad, hogy egyáltalán nem akarja. Azt mondja, hogy egy ilyen világ már nem az „emberek” világa.
Még ha a sportbírók videofelvételes technológiával való felváltása nem is jelenti egy új világ eljövetelét, amikor a játék végső tekintélye a rendszer lesz, nem pedig az ember, akkor is érezni fogjuk az ösztönös félelem szintjét. Az ellentétes érdekeket érintő helyzetek eldöntése alapvetően nehéz, függetlenül attól, hogy mennyire helyes és pontos az ítélet. Például a futballban a szerelés büntetésének kritériumai – még azonos szabálytalanságok esetén is – a játékos szándékától függően változnak, és a büntetések is ennek megfelelően különböznek. Az ilyen helyzeteket nehéz elfogadni a vétkes, az áldozat és a játékvezető közötti kölcsönös megállapodás folyamata nélkül. A rendszer figyelmen kívül hagyja ezt a konszenzusos folyamatot, így nincs más választásunk, mint kétségbeesni egy olyan rendszer miatt, amely képtelen megérteni az emberi szívet vagy az emberi lét lényegét.
Ennek eredményeként a játékosok fokozatosan elveszíthetik szem elől a játék mögött rejlő értelmét. Az érzelemmentes, borotvaéles ítéletekkel szembesülve kevésbé érezhetik magukat sportolóknak, akik az edzés és a tisztességes verseny révén feszegetik az emberi határokat, és inkább bábuknak, akik egy rendszer monitorának keretein belül táncolnak. Ezt a tendenciát már látjuk a modern társadalomban, ahol sokan, akiket egy egyre tökéletesedő kapitalista rendszer ural, csak halványan érzékelik saját életük értelmét, és tehetetlenül kezdik nézni a fejlődő technológiát és társadalmat. Ha a videós visszanéző technológia teljesen átveszi az uralmat a játék felett, hasonló jelenség kezdődhet a sport világában is.
Végső soron, még egy ilyen forgatókönyvben is, embereknek kell megdönteniük a rendszert. A sportban a játékvezetőknek továbbra is létezniük kell, mint létfontosságú közvetítőknek, akik összekötik a két csapat játékosait. A jövőben a játékvezető szerepe némileg csökkenhet a pontos és vitamentes ítéletek biztosítása érdekében. Azonban soha nem szabad megengedni, hogy maga a rendszer váljon a legfőbb tekintéllyel azáltal, hogy megszünteti magát a játékvezetőt. A sportversenyeket, ahol a sportolók vére, verejtéke, könnyei és szenvedélye megterem, soha nem szabad teljes mértékben egy olyan rendszer megítélésére bízni, amely teljesen elszakadt az ilyen emberi erőfeszítésektől.
